Bruth különös naplója I. rész: A Primundirban töltött napok

Egészen össze vagyok zavarodva, még azt sem tudom biztosan, ki vagyok.
Van mellettem két fura alak, akiket állítólag ismernem kéne – legalábbis azt mondta az a fehér köpenyes alak, aki Arunak nevezte magát. Pár órája jelent meg hirtelen, a semmiből tűnt fel. Azt mondta, segít nekünk, ha segítünk neki elpusztítani valami lényt – de miért pont minket kért meg rá? – nem értem.
Visszaadta az emlékeim egy részét (nagyon furcsa volt, előtte még a nevemre sem emlékeztem), és még most is kételkedek benne, hogy ezek tényleg az én emlékeim – olyan furcsák, nem értem, hogy miért tudom azt, amit tudok, például tudok mérgeket keverni, meg nagyon jól forgatom ezt a két pengét a kezemen – de hogy miért, azt nem tudom. Az a fura alak adta ezt a könyvet is, hogy tanuljak belőle – mert állítólag szükségem lesz rá, ebbe írom le most a gondolataimat, amiktől egyszerűen nem tudok szabadulni. Az a címe, hogy A lőfegyverek működése és használata. Eltartott egy darabig, amíg megértettem, ugyanis magyarul van. Úgyhogy előtte meg kellett tanulnom magyarul. Érdekes nyelv, egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amit egyébként használok.
Olyan kusza ez az egész, és itt van az a két idegen alak is, az egyik egy lány, elég fiatal, mégis nagyon szép – egyszerűen gyönyörű –, de valamiért nem izgat. Furcsa, mintha nagyon jól ismerném, és egészen hasonlítunk is. De ez a másik, sokkal alacsonyabb, mint mi, és egész más a testalkata is, robosztus és erős, mint egy fatörzs, és a színe is olyan, merthogy barna szakálla van, ami akkora, hogy majdnem a földet súrolja. Hihetetlen egy jelenség.
Nem sokat beszéltünk, nem bízok bennük – olyan furák –, és nem merem nekik elmondani, mit gondolok. De már nem bírom elviselni, fáj már tőle a fejem, ezért írom most le ennek a könyvnek a hátsó üres lapjaira. Egész megnyugtató érzés. De most már tanulok tovább, mert még épp csak felénél tartok.

Jaj, annyi minden történt, le kell írnom – félek, elfelejtem ezt is. Bár mostanában kezdenek visszatérni az emlékeim, de ezek csak még jobban összezavarnak.
Ma délután pár öltönyös alak jelent meg a raktárnál, ahol eddig voltunk. Két csoport, egy-egy autóval, mindkét félnél volt egy-egy táska, amit kicseréltek egymással, és valami üzletről beszéltek. Zajt csaptunk, hátha észrevesznek, és kiengednek minket.
Erre az egyik táskás ember elordította magát, hogy: „Átvertek!”, és lövöldözni kezdtek egymásra. Aztán abbamaradt a lövöldözés, csak hárman élték túl, és az egyikük megsebesült.
Az alacsony, szakállas társam, akit pár nappal ezelőtt az a furcsa ember Tord fia Aronnak szólított, ismét zajt csapott, és utána hirtelen eltűnt. Iszonyú érzés lett úrrá rajtam, ösztönösen elbújtam, és ugrásra készen vártam. Lelőtték a zárat, elhúzták a raktárajtót, és bejött az egyik.
Az elülső egyre beljebb merészkedett, amikor egyszer csak Tord jelent meg mögötte, és kalapácsával egy csapásra leütötte. A zajra bejött a másik öltönyös is, előre szegezett berettával, felismertem a fegyvert, láttam már a könyvben, amiből tanultam eddig. Tudtam, mire képes, tudtam, hogy egy lövéssel megölheti bármelyikünket. Furcsa érzés futott át rajtam.
A félelmem átalakult egyfajta eufórikus érzéssé, ami végigfutott a testemen. Ösztönösen cselekedtem. Megmarkoltam a pengémet, az alak háta mögé osontam, és egyetlen mozdulattal elvágtam a torkát. Csak akkor tértem magamhoz, mikor a test már vérben ázva feküdt a raktárház betonpadlóján. Nem értettem a dolgot, nem tudtam, hogy vajon miért vagyok erre képes. Aztán furcsa emlékképek kezdtek feltörni valahonnan a tudattalanból, de kevés volt ahhoz, hogy megértsem őket. Nem éreztem rosszul magam azért, amit tettem, nem éreztem semmit. Nem volt se jó, se rossz. Üres voltam, letisztult, és ettől kicsit megriadtam. De nem volt időm komolyabban elgondolkodni ezen, mert a lány –akit azt hiszem, Am’rának hívnak – szólt, hogy siessünk.
A terv már készen állt, el kellett jutnunk valahogy minél előbb Berlinbe. Tord, aki időközben elsajátította a földrajztudomány alapjait, elmagyarázta, hogy valami közlekedési eszközt kéne találjunk, amivel eljutunk. De ez korántsem volt egyszerű. Azután Berlinben el kell lopjunk egy gyémánt nevű tárgyat, még mielőtt az tenné meg, akit keresünk. Azután őt kell megtalálnunk és megölnünk.
Minderre volt még 5 napunk, és eddig csak a közlekedési eszköz kérdését sikerült megoldani. Sikerült bejutnunk Szegedre, ami nem volt zökkenőmentes, köszönhetően annak, hogy Am’ra megpróbálta vezetni az egyik autót –inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Végül is sikerült eljutnunk a vonatpályaudvarra, és már meg is vettük a jegyeket. Most épp itt ülünk egy a pályaudvarhoz közeli kocsmában, és végre eszünk is valamit, egészen ízlik ez a szendvics nevű akármi. Tord már kiitta a kocsmát a fél készletből, de a kocsmáros szívesen kiszolgált minket, ugyanis adtunk neki pár darabot abból a zöld papírdarabból, amit azoknál az öltönyös alakoknál találtunk a raktárnál. Én hátrahúzódtam ide a sarokba, hogy leírjam ezt a pár sort, mielőtt még lepihenek. Állítólag hosszú út áll előttünk.

Egy szállodában vagyok –nagyon szép –hihetetlen, hogy milyen dolgok vannak ebben a világban. A mai nap sem volt izgalmaktól mentes –ahogy leszálltunk a vonatról, taxit fogtunk és elmentünk vele a Lafayette-be, ennyi ember egy helyen! Hatalmas épület volt, lenyűgöző, és a terem közepén ott állt kiállítva egy hatalmas üvegtölcsérben a gyémánt, amit kerestünk. Egyből neki is láttunk megtervezni, hogy hogyan tudnánk ellopni.
Végül is kiötlöttünk egy tervet: Am’ra elcsábította a Lafayette igazgatóját (ez a lány egy igazi bestia), és estefelé, zárás előtt, amikor Am’ra „véletlenül” arra sétált vele, én egy illúzióvarázslattal eltüntettem a követ. A hirtelen káoszban az igazgató teljesen összezavarodott – Am’ra a helyzetet kihasználva elhitette vele, hogy titkos ügynök, és rávette, hogy nyissa ki neki az üvegtölcsért, hogy megnézze, mi a helyzet. Majd odament és levette a követ az emelvényről, és átcsúsztatta a már a háta mögött láthatatlanul várakozó von Tordnak. Tordnak ugyanis van egy köpenye, amit ha magára terít, láthatatlanná változik – ezt használta a raktárban is, hasznos kis kellék. A rendőrök azonnal lezárták a területet, és mindenkit átkutattak, mármint mindenkit, kivéve, akit nem láttak. Aztán átjöttünk ebbe a kényelmes hotelbe, ahol ismét megjelent az a fura figura, és ellopta tőlünk a követ. De mivel mást nem tehetünk, holnap követjük tovább az eredeti tervet, csak előbb még el kell nézzünk a …
Nincs hozzá túl sok kedvem, rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

Itt ülök a Victoria Parkban, ahová Aru küldött minket, találkoztunk itt egy furcsa alakkal, aki azt mondta, segít visszahozni az emlékeinket. Segített is. Visszatért minden emlékem, a gyerekorom, hogy Am’ra a húgom, a szüleink halála, az utcai élet, a kalandok, a bosszú, és hogy ki is az, akit üldözünk; nagyon furcsa. Eddig kíváncsi voltam arra, ki is vagyok, vissza akartam kapni az emlékeimet…de most egészen máshogy érzek. Most már azt sem értem, mi a francért írom le ezt a sok hülyeséget… Időpazarlás. Még ma meg kell találnunk azt az átkozott lényt, aki idejuttatott minket.

Úgy döntöttem, mégiscsak leírom mi történt, hátha egyszer egy habókos, őrült tudósnak megtetszik ez a pár sor, és érdekelni fogja, hogy hogyan került ez a furcsa könyv Nemundirba.

Tehát miután egy kis segítséggel (újabb ékes példájául annak, hogy minden megvehető) sikerült kideríteni, hogy a másik gyémántot ki szerezte meg, a nyomába eredtünk – épp ideje volt. Alvilági kapcsolatok révén, a táska heroin felhasználásával sikerült eljutnunk hozzá.
Ah az a kocsmáros egész vicces volt. A szánalmas emberek mindig jó kedvre derítenek. Útközben Aru – az az idegesítő nyamvadék – visszaadta a gyémántot, amivel csapdába ejthettük, de ezzel még nem bocsátottam meg az előző lopásért. Szerencsésen odaértünk.
Számított ránk. Új emberi alakjában várt minket, kelepcébe csalt. De fel voltunk készülve. Tűzharc vette kezdetét. Végre történt is valami. Tord rohamra indult, hogy lerendezze egy rég rendezésre váró ügyét a lénnyel, amíg én és Am’ra fedeztük, mert az emeletről hat ember gépfegyverrel tüzelt ránk. Így végre kipróbálhattam a raktárnál szerzett berettákat. Könnyebben ment, mint hittem, két embert azonnal fejbelőttem – sokkal hatékonyabb, mint az íj vagy a nyílpuska, nagyon megtetszett ez a fegyver, nagyon hatékony, úgyhogy magammal is hoztam párat belőle.
De ez sem könnyítette meg a dolgunkat, megidézett egy csontgólemet, amivel nem gyakran szeretnék találkozni a közeljövőben.
Tord végül sikeresen bezárta a gonosz lény lelkét a gyémántba. Aru hazajuttatott minket, és én hazajöttem ide, a meldoxi házamba a húgommal, Am’rával. Itt ülve eszembe jutott ez a könyv, és nem akartam befejezetlenül hagyni, bár mindig is fölösleges dolognak tartottam az ilyesmit.
De be kell valljam, egészen megtetszett. Lehet, hogy folytatni is fogom.

Krall Bruth